Győri éj
 

Amikor a kezembe kaptam az útlevelem, magam is meglepődtem, hogy milyen különös érzés fogott el. Egyfajta szabadság-mámor, egy olyan hatalmas érzés, hogy mostantól szabad akaratomból oda- és akkor utazhatok, ahová, és amikor csak akarok. Hirtelen valahogy átéreztem az általam csak gyermekfejjel megélt felszabadítók alóli felszabadulásunk eufórikus örömét. Amire szüleimnek, nagyszüleimnek, rokonaimnak, ismerőseimnek, és ismeretleneknek évtizedeket kellett várniuk, az számomra néhány hét alatt valóság lett. Szabad lehettem.

Egy nagyon régi és nagyon jó barátommal, Dániellel el is határoztuk, hogy felavatjuk frissen megkapott kék útitársamat, és meg is szerveztünk egy kerékpártúrát, Pozsonyba. Na jó, az túlzás, hogy megszerveztük, inkább csak azt mondanám, hogy nekivágtunk. Én a magam részéről csak azt tudtam, hogy az idő rövidsége miatt - a túrát egy naposra terveztük - vonattal megyünk Győrig. De sem azt nem tudtam, mikor megyünk, sem pedig azt, hogy mikor érkezünk. Ezeket az információkat Dániel szerezte be, akiben - lévén gyakorlott utazó - teljes mértékig megbíztam, és bízom a mai napig is.

Felkészületlenségünk olyan méreteket öltött, hogy mindenből a lehető legkevesebbet vittük magunkkal. Térképet csak Magyarországról, és pénzt is csak plasztikkártya formájában, amiről én nem is tudtam biztosan, hogy külföldön is használható-e. Szerszámokat is csak a legszükségesebbeket pakoltuk be, azokat azonban már rögtön a vonaton használnunk kellett, amikor a kerékpárom a vonat peronján állva (!) kapott defektet. A történelmi hűség megkívánja, hogy eláruljam: én majd minden túra elején defektet szoktam kapni. Volt, hogy még szinte otthon, de olyan is volt már, hogy egészen Budapesttől 10 kilométerig bírta a gumi, ott aztán összeszedett (na jó, bevallom, én voltam, hiszen én ültem a nyeregben), szóval összeszedtünk egy százas szöget, amely fejjel állt bele a kerékbe. Olyan azonban velem is most először fordult elő, hogy állva kaptam defektet.

Előpakoltuk hát az otthon gondosan becsomagolt, és nem túlságosan elpakolt szerszámkészletet, és munkához láttunk. Még csak közeledett a kulcs a kerékcsavar felé, amikor megjelent a kalauz a hátunk mögött:

- Ugye nem szerelnek? A vonaton tilos kerékpárt szerelni - közölte kérlelhetetlen arckifejezéssel. Próbáltunk ellenkezni, de hasztalan. Így hát nem maradt más, összedugtuk a fejünket, és kitaláltuk, hogy megpróbáljuk felfújni annyira, hogy Győrben majd legalább a peronról levihessük saját lábán a lesántult paripát. Dániel neki is állt pumpálni. A kalauz is megnyugodott, elvégre a pumpálás nem minősült szerelésnek.

A gumi csakhamar megtelt levegővel, és úgy is maradt egészen a túra végéig, és tovább… A lyuk eltűnt. Illetve… Rájöttünk, hogy csak a szelep akadt ki. Na mindegy, elkönyveltük, hogy megvolt a szokásos defekt, mehettünk tovább.

Győrben leszálltunk a vonatról, és célirányosan elindultunk észak felé, azaz a határhoz. Nem tudjuk pontosan, hogy min, de valami népviseletes ünnepségen vonultak fel fiatalok és idősek, akiknek a rendőrség a már jól bevált fémkorlátokkal biztosította az útját. A korlátokat sárga "RENDŐRSÉG" feliratos szalagokkal kötötték össze, amivel pontosan elvágták az utunkat.

Tétovázásunkat látva az egyik rendező szólt, hogy átmehetünk, és készségesen a földre nyomta lábával ezt a bizonyos sárga szalagot. Dániel át is ment rajta, és félig már én is, amikor egy kis fuvallat felemelte a szalagot, ami persze azonnal beakadt a bringa hátuljába, én meg - tovább tekerve - elkezdtem húzni magammal az egész rendőrkordont. Utólag nevetgéltünk rajta, hogy majdnem elhoztuk emlékbe. De mégsem. Megálltam, lebogoztuk a szalagot, és mentünk tovább.

A határ előtt még megálltunk ebédelni a semmi közepén, majd besorakoztunk a várakozó autósorba. Nem akartunk tolakodni, előre menni, még jól is jött a pihenés a hosszú út előtt. Az előttünk araszoló, német rendszámú autó aljáról egy vízisikló féleség esett le, és menekült gyors ütemben az útszéli fű felé. Kicsit lemaradtunk, nem tudtuk, mit hagynak el még.

A vámos nagyon diplomatikusan megnézte azt a bizonyos kék kis könyvet, majd kiengedett bennünket az országból. A másik oldalon meg begurultunk Szlovákiába. Nem az az eget rengetően nagy úti cél, de nekünk tökéletesen megfelelt, hogy felavassuk az új útlevelet. Amúgy is. Szüleim anno a nászútjukon is csak a megboldogult Csehszlovákiáig jutottak el. Hol volt akkor még elérhető a világ?

Alig néhány száz métert tettünk meg külföldön, amikor két egyenruhás megállított bennünket. Magunk sem tudtuk eldönteni, hogy vámtisztekkel, vagy rendőrökkel van-e dolgunk, lévén nem voltunk, és vagyunk egyenruha ügyben túlzottan ismerősök. De azt megismertük, hogy egyenruha volt rajtuk. Átfutott az agyunkon, hogy mit is csinálhattunk. Megálltunk a határ-sávban fényképezni, aztán meg egymás mellett mentünk. De ebben nem láttunk semmi kivetni valót. Úgy látszik, ők sem, mert az igazolványaink ellenőrzése után tovább engedtek bennünket. Ott még szabálytalankodtunk néhány látványosat (záróvonal átlépés és forgalommal szemben menetel), de erre már csak lemondó fejrázás volt a reakciójuk.

Az út Pozsonyig meglehetősen unalmas, és forró volt. Az aszfaltról csak úgy sütött fölfelé a szaharai forróság. Minden lehetséges alkalmat megragadtunk, hogy vizet vegyünk magunkhoz, de nem túl sok kutat találtunk. Az árnyék is ritka volt. Szédelegtünk, és úgy éreztük, napszúrást fogunk kapni.

Így érkeztünk meg néhány órával később Pozsonyba. A belvárost elég könnyen megtaláltuk, bár az feltűnt kérdezősködéseink során, hogy nem szívesen beszélnek velünk magyarul. Aki tudott, inkább angolul válaszolt a magyarul feltett - tehát így megértett - kérdésre. Nem erőltettük a dolgot, hamarosan mi is inkább az angolra váltottunk. Csak egy idős, nagymamám korabeli néni volt hajlandó szóba állni velünk, és nagyon kedvesen útba is igazított bennünket, megtudva, hogy a határ túlsó oldaláról jöttünk.

Az igazi gond akkor kezdődött, amikor rövid városnézés után vissza akartunk jutni a határ - onnan nézve - túlsó oldalára. Nem tudtuk ugyanis, hogy merre induljunk. Térképünk nem volt, és az egyik téren kiállított várostérkép sem éppen volt számunkra használható. Bár azt megtaláltuk, hogy hol vagyunk a térképen, az útirányunk mégsem volt egyértelmű. Ahhoz, hogy "csak úgy" nekivágjunk, fáradtak voltunk. De menni kellett, ha el akartuk érni az utolsó vonatot. Én még ekkor sem tudtam, hogy az a bizonyos vonat mikor- és honnan indul majd. De Dániel minden ilyen információval rendelkezett.

Elindultunk hát dél felé, de csakhamar be kellett látnunk: fogalmunk sincs, hol vagyunk. Megint jött a kérdezősködés. Ahány ember, annyi útirányjavaslat. Amikor harmadszor mentünk végig ugyanazon az úton, kezdett az a gyanúm támadni, hogy eltévedtünk. Nem tévedtem.

Olyan fáradtak voltunk, éhesek és szomjasak, hogy egy lakótelep kellős közepén, a füvön vertünk tábort. Senki sem foglalkozott velünk. Mialatt azonban én az utolsó falatokat is magamba tömtem, Dániel eltekert, és megtudakolta valahonnan, valakitől, hogy merre is van a hazafelé. Kicsit bátortalanul, de nekivágtunk az útnak.

Igazán csak akkor nyugodtunk meg, amikor megláttunk egy határállomást jelző táblát. Ekkorra azonban már nem volt annyi erőnk, hogy igazán siethessünk. Inkább csak begurultunk a határra. Újabb útlevél ellenőrzés, majd beléphettünk a hazai földre.

A vasút egy ideje már párhuzamosan futott velünk, és kissé idegesen néztük, vajon lehagy-e bennünket a vonat. De vonatnak a lerakott síneken kívül nyomát sem láttuk. Az állomáson azonban állt benn egy szerelvény. Maradék erőnket összeszedve hajráztunk, és el is értük. Csakhogy az a vonat félórával a miénk után indult, és pont az ellenkező irányba, Pozsonyba. A mi utolsó vonatunk már elment.

Fáradtan estünk be a váróba, és rogytunk le a padra, majd Dániel felpattant, és a menetrendet böngészve bejelentette a már fejünk felett lebegő tényt: ez volt az utolsó vonat. Némi reménysugarat jelentett ugyan, hogy néhány órával később Mosonmagyaróvárról megy egy másik szerelvény, de az is csak Győrig közlekedik. Az egyetlen megoldást választottuk: irány Óvár.

Mivel jónéhány óránk volt még, leheveredtünk egy-egy padra, és igyekeztünk pihenni egy keveset. A bakter ugyan nem nézte jó szemmel, hogy úgy elterülünk, de megtudva honnan jövünk, békén hagyott bennünket.

A családot is felhívtuk, hogy tudják, merre járunk, és, hogy nem tudjuk, hogyan, és mikor jutunk haza. De jól vagyunk.

Nem tudjuk, mennyi időt töltöttünk el a váróban fekve, kis idő múlva azonban a bakter kirakott bennünket, mert valaki - akit már akkor se tudtuk, hogy ki - jön, és az állomáson rendnek kell lennie. Feltápászkodtunk hát, és minden belső tiltakozásunk ellenére felültünk a drótszamarakra. Lassan indultunk Mosonmagyaróvár felé, de hamarosan gyorsítanunk kellett, mert - amire nem számítottunk - elkezdett sötétedni. Nálunk lámpa egy darab sem volt, így egyre többet néztünk hátra felé. Nem akartuk, hogy a félhomályban valaki elüssön bennünket.

Időnként csörgött a telefonom. A családjaink, és a barátnőm aggódva próbálták nyomon követni, hol is tartunk, merre is járunk. Elég nehéz dolguk lehetett, mert időnként magunk sem tudtuk pontosan. De ők szorgalmasan görnyedtek otthon a térképek felett, és nézték, hol vagyunk. Szerintem néha jobban tudták, mint mi magunk.

Mire Mosonmagyaróvárra értünk, már teljesen besötétedett. A vasútállomáson megvettük a jegyeket, és felszálltunk a vonatra, amelyen rajtunk kívül csupán különböző bulikra Győrbe tartó fiatalok voltak. Ők szépen kiöltözve, kikenve, kifenve, mi pedig piszkosan, izzadtan, fáradtan.

Már a vonaton azon töprengtünk, hogyan is jutunk majd tovább. A következő vonat Győrből csak reggel hatkor ment Budapestre, de Komáromból két órával korábban indult egy másik. Két lehetőségünk volt: vagy Győrben maradunk, és várunk, vagy tovább indulunk Komáromba, amivel nyerünk két órát, és áttekerjük az éjszakát. Az utóbbi mellett döntöttünk.

Amikor aznap már másodszor megérkeztünk a győri vasútállomásra, meglepetten tapasztaltuk, hogy a levegő nagyon lehűlt. Mi rövidnadrágban, és pólóban voltunk, nem számítottunk rá, hogy az éjszakát is az otthontól távol kell töltenünk. Mert arra, hogy még aznap hazajussunk, semmi esélyünk sem volt.

Elindultunk hát fázva, lámpák nélkül, a kerékpárúton Komáromba. Győr város határáig semmi gondunk sem volt, onnan azonban helyenként vak sötétben kellett tovább mennünk. Ráadásul a szél is feltámadt. Rövid küszködés után megfordultunk, és visszamentünk a győri pályaudvarra.

A várótermet éjszakára bezárták, így csak az aluljáró feljárójánál találtunk fedelet a fejünk fölé. A földre ültünk le, és igyekeztünk a legkisebbre összezsugorodni, hogy ne fázzunk. A közelünkben hajléktalanok, és a bulikról hazafelé tartó fiatalok üldögéltek.

Időnként nagyon fáztunk. Beszélgetni nem nagyon volt erőnk, de muszáj volt, nehogy elaludjunk. Féltünk, nehogy valaki elvigye a kerékpárokat, vagy a táskáinkból a telefont, a fényképezőgépeket. Néha egy-egy hajléktalan megpróbált belénk kötni, de az állomás biztonsági őre - megsajnálva bennünket - elhajtotta őket. Hálásak voltunk neki a segítségért.

Az éjszaka nagyon lassan telt. Megpróbáltunk pihenni, de az ajtó alatt, amelynél ültünk, húzott be a hideg. Volt nálam egy vékony esőkabát, azzal próbáltam takarózni, de semmit sem ért. Az idő meg csak vánszorgott.

Mímeltünk ugyan némi alvást, de az inkább ébrenlét volt, mintsem alvás. Kezdtem átérezni a hajléktalanok helyzetét. Izzadtak voltunk, fáradtak, éhesek, és mégsem tudtunk enni egy falatot sem. Percenként néztünk az órára.

Hajnalban aztán kinyitották a várótermet. A helyzetünk ezzel csupán annyit javult, hogy elfoglalhattunk - ketten - egy padot. De fűtés ott sem volt. Hiszen nyáron csak a bolond fűtene.

Az állomás biztonsági őre időnként körbejárt, és felverte azokat, akik elaludtak. Vigyáznunk kellett, nehogy erre a sorsra jussunk mi is. Hiszen már az is nagy kegy volt, hogy oda beengedtek minket, és egy nagyon kemény fapadon tölthettük a hajnalt, a hideg kőpadló helyett.

Korareggel aztán megérkezett az a bizonyos vonat, ami hazavitt bennünket. A kerékpároknak csak a peronon jutott hely. Én kint maradtam velük, Dániel pedig bement a vasúti kocsi belsejébe.

Mivel a kerékpárokat állandóan mozgatni kellett, hogy az állomásokon le- és fel tudjanak szállni, nem unatkoztam. Egészen hamar haza is értünk, otthon pedig fürdés és némi étkezés után bedőltem az ágyba. Ismét egy nagy élménnyel lettem gazdagabb, hiszen másnapra a fáradtságból semmi sem maradt. Csak az út emléke, a kalandjaink, a különösen hosszú éjszaka élménye.