Előttem a költészet oszlopai,
a talpukra vésett örök versekkel.
Ott ragyognak a múlt rejtett zugai,
dacolnak folyton a múló évekkel.

Mégis az egyik oszlop sima, üres.
Sehol sincs rávésve ősi vers, se rím,
a talpa forró lánggal égő, tüzes,
nyúl felém, s a kőbe faragni hív.

Markomban a véső, de remeg kezem.
Faraghat élő a kőrengetegen?
Nem töri-e szét a régiek jelét?

Felnőhet halandó oszlopid közé?
Alkothat maradót a kőtömbök köré?
Hisz sok a kontár, s az oszlop kevés.

Budapest, 1997. április 17.