"Hallod-e, nagy búcsú ez, még ringlis is van benne!" - fogalmazott tréfásan a hannoveri világkiállításról hazatérő magyar turista. A 170 hektáros expóváros sok különlegességet mutatott fel, szélesre nyitva a látványtervezők előtt az önmegvalósítás alkalmát. A szcenikusok mindenképp jól jártak: szinte korlátlanul költhették a pénzt a szerény, a közepes, és néha egészen jó ötletek megvalósítására, hogy élményt nyújtsanak a nem túl igényesre becsült közönségnek. A jurtától a betonszendvicsen és a virágházon keresztül az üvegpalotáig sokféle épület sorakozott az expótelken. Az ibériai dobos zenekartól az atillában feszítő magyar bandériumon át a brazil artistákig számos utcai mutatványos színesítette a napi programokat. Expóboltok széles láncolata, kolbászárusok regimentje, italmérések sora segítette a búcsúhangulat pezsgését.

Mindamellett a "nagy", az "általános", az "A kategóriás" világkiállítások szolid életképességét mutatta a hannoveri expó. A százhektáros régi vásárplaccot hetvenhektáros "ráadás" expótelekkel megtoldó kiállítási terület alig kezelhetőnek bizonyult. Hozzávetőleg egy teljes hét kellett annak a turistának, aki mindent, legalábbis minden lényegeset látni óhajtott Hannoverben. E tekintetben nem is volt túlzó az első németországi világkiállítás. Az 1893-as chicagói expót 278 hektárnyi telken rendezték meg, s az amerikai rendezők azt állították: ha a turista minden kiállítónál csupán négy percet tölt el, akkor is két évre van szüksége ahhoz, hogy mindent láthasson… Mindamellett a mostani, hannoveri 69 márkás jegyárat figyelembe véve: a közönség leglelkesebb része sem szánhatott két napnál többet az ezredfordító év expójának tanulmányozására. S a két nap a néha több órás sorbaállásokkal hamar elfogyott.

Éppen a hosszú embersorok irányították rá a figyelmet a hannoveri expó egyik lényeges tanulságára. Arra, hogy belátható jövőnk egyik kulcsfogalma alighanem a kognitív disszonancia lesz. Ha az ember önhibájából nehéz helyzetbe kerül, utólag úgy magyarázza a következményeket, hogy "tulajdonképpen jól" járt, sőt netán "kifejezetten jót" tett neki a baj - nagyjából ezt jelenti a lélektani szakkifejezés. Hogy ez mennyire valós, létező, ható törvényszerűség, azt a Holland pavilon képe mutatta. A szendvicsháznak elnevezett betonmonstrum előtt 150, néha kétszáz méteres sorban álltak az emberek türelmesen. A négyemeletes ház tetejére nehézkes lift vitte föl az közönséget. A bádoggal fedett tetőről az azt elborító víz csorgott le ünnepélyesen az oldalfalon. Egy szinttel lejjebb a közepes színvonalú holland imázsfilmet nézhette meg a váratlanul becsapódó ajtókkal foglyul ejtett közönség. Az alsóbb emeleten tárult fel a nagy attrakció: gyeptéglákból és kivágott fákból kialakított "erdő". Még eggyel lejjebb egy sablonos virágraktár húzódott. A földszinten pedig amerikai stílusú csapszék működött. Eme, néhány perc alatt bejárható, s minimális élményt kínáló kiállításra több mint két órán át, tűző napsütésben is álló emberek jutottak be. Ámde nem az expó első napjaiban, amíg kiderült a turpisság, s híre elterjedt, hanem végig az öt hónap alatt. Magyarázatként egyedül a kognitív disszonancia szolgálhat: a hosszú várakozásban nagy látványra kiéhezett emberek azt hitték csodálatosnak, amit eléjük tettek, s utólag is erről beszéltek ismerőseiknek... Mindez nem sok optimizmusra ad okot jövőnket illetően, épp ama világkiállítás után, amelynek célját a rendezők úgy fogalmazták meg: "Az emberiség kérdéseit a XXI. század küszöbén összesíteni. Mindez jelzés legyen az embereknek, a vállalkozóknak, szervezeteknek és nemzeteknek, hogy közösen, az államok határai felett dolgozzanak a jövő globális kihívásainak megoldásán." Az egyre népesebbé váló emberiség egyre fokozódó manipulálhatósága döbbenetesen nagy kihívás, s az erre adható választ csak alig körvonalazta az expó.

A világkiállítás alapgondolatát három szóban foglalták össze: Ember - természet - technika. Ezzel az általánossággal semmit nem tudott kezdeni a bemutatkozó több mint 150 ország - az Amerikai Egyesült Államok tüntetőleg távolmaradt az Európai Unió legjelentősebb tagországában rendezett világkiállítástól -, s mintegy harminc nemzetközi szervezet. Nagyrészt környezetvédelmi propagandára egyszerűsítették a feladatot, így a központi témához igazodó bemutatók érdektelenek maradtak. A legfájdalmasabb áldozatot a japánok hozták: gyönyörű pavilonjukban - melyről ügyesen elterjesztették, hogy papírból van, holott anyaga fa és vasbeton - közepes iskolatelevíziós filmeket mutattak be, "szigeteknek" elnevezett apró termekben. Kiállításuk legérdekesebb részét a kijáratnál osztogatott idegenforgalmi prospektusok képezték...

Az élelmesebb országok - bátran mellőzve a központilag megadott témát - eleve a vendégforgalmi hírverést forszírozták. A 15-16-17-18-as összevont pavilonban olyan országok állították ki anyagukat, amelyek nem építettek külön csarnokot. Az expónak e része az "Utazás 2000" címet is viselhette volna, s ennek megfelelően: izgalmas, élvezetes volt. Ezeken a standokon elsősorban a nemzeti jellegzetességeket mutatták be: azon értékeket, amelyek egyediek, s ezzel vonzóvá teszik az adott országot. Izrael mint E-ország, Palesztina mint hegyi tartomány, Örményország mint Noé bárkája nyomában járó közösség, Szíria mint finom bútorok hazája mutatkozott be - hogy csak a bibliai tájaknál maradjunk. Hatalmas bazárt rendeztek be Afrika-pavilonként: a banánköztársaságok is lehetnek büszkék nemzeti teljesítményükre - üzente a színes bemutatott anyag.

Talán a nemzeti sajátosságok is lehetnének egy eljövendő expó középpontjában - vetődhetne föl a gondolat. Amely nem lenne új. Éppen száz évvel korábban, Párizsban is hasonló volt a központi téma. Hazánk akkor eloször mutatkozott be Ausztriától függetlenül a világ előtt, nagy lelkesedéssel. Itthon tárlatot rendeztek a kiszállításra váró tárgyakból. "A főváros közönsége szinte ostrom alá vette az Iparművészeti Múzeumot, hogy láthassa a nagybecsű gyűjteményt" - írja a korabeli sajtó. Heltai Jenő így fogalmazott: "A hatalmas nemzetek hatalmas versenyében a kis Magyarországot is észre fogják venni, és az elismerés pálmájából a magyarnak is jut majd egy jól megérdemelt ágacska." Hazánk a Vajdahunyad vár mását építette föl a Szajna partján. Később, az első világégés után Barcelonában rendeztek hasonló tárgyú expót. Az 1929-es esztendőben a katalánok 120 hektárnyi területet jelöltek ki a tengerparton. Hazánk 2500 négyzetméteres pavilonnal képviseltette magát. Erről egy tekintélyes spanyol lap azt írta: "A csarnok hűen fejezi ki a magyar nemzet életképességét, azét a nemzetét, amely minden bánatot, keserűséget átélve, meg tudta őrizni függetlenségének érzését, szabadságszeretetét és a dicső múlt tiszteletre méltó emlékét. A több századon át tartó elnyomás sem tudta elpusztítani nemzeti öntudatát, nem tudta szétrombolni kultúráját." Hazánk egyébként az első expó, az 1851-es londoni, a Kristály-palotában rendezett Nagy Kiállítás óta túlnyomórészt nagy sikerrel vesz részt a világtárlatokon. Herend Londonban, majd Párizsban lett világhírű kerámiaközpont. Széchenyi Ödön Nagydíjat kapott 1867-ben Párizsban, miután a Dunáról indulva a Szajna partján kötött ki - viharos taps közepette - Hableány nevű hajójával. Már a közelebbi múlt sikere: 1992-ben Sevillában Makovecz Imre héttornyú temploma az expó jelképe lett. Ezzel az 1889-ben emelt párizsi Eiffel-torony, és az 1958-ban épített brüsszeli Atomium után magyar épület is expójelképpé vált.

Fájdalmas expóemlékeink is vannak: hazánkat blamázs érte az 1893-as chicagói világkiállításon, mivel a részvételről későn döntöttek Budapesten, s a bemutatkozás nívótlanra sikeredett. Még fájdalmasabb a félmúltbeli, 1994-es emlék: a nyári parlamenti szünetben, első döntéseként puccsszerűen lemondta a már csaknem teljesen előkészített 1996-os magyar világkiállítást az akkor kormányra lépő baloldali blokk. Dollármilliárdos kár érte a fővárost az azóta is tisztázatlan ügyben, s a politikusok felelősségre vonása még várat magára.

"Az elmaradt expó miatti bizonyítási vágy is fűtötte az embereket" - mondta a hannoveri expó magyar részvételét szervező miniszteri biztos a Millennium-hajó építése után. A Vadász György építész tervei alapján készült pavilon már építésekor élénk figyelmet keltett. A német televíziókban hetente egyszer-kétszer megjelent az épülő, különleges pavilon képe - örömet keltve a csobánkai lakatosokban, keceli ácsokban. A magyar pavilont a hannoveri expó Eiffel-tornyaként emlegetik ma német földön. A világkiállítás jelképévé vált a Millennium-hajó. Nyugati utazási kiadványokban tűnik föl, sőt az expó utolsó napjaiban egy parfümprospektus címlapjára is rátették, hogy fokozzák a termék kelendőségét. Birgit Breuel, az expo német főbiztosa pavilonunk meglátogatásakor kényes volt arra, hogy neki nem kell idegenvezetés, mondván, jól ismeri ő a magyar pavilont. És hozzátartozóinak személyesen tartott előadást kiállításunkról. Norbert Bargmann főbiztos-helyettes sajtónyilatkozataiból kitűnt: a német rendezők büszkébbek a magyar pavilonra, mint a - különben szintén remek, ám kevésbé jellegzetes - németre.

Még jóval az átadás előtt, március 11-én meglátogatta a magyar csarnokot Gerhard Schröder német kancellár, ez az épület ugyanis már látogatható volt… Az eset fölidézi az 1911-es torinói expót: akkor - tomboló ciklon következtében - a nyitás napjára nem épültek fel a csarnokok. Egy kivétellel. A magyar pavilon készen állt. Így az olasz király a "magyar házat" nyitotta meg...

A hannoveri expón a nyitás utáni első látogató Németország expónagykövete, Hans-Dietrich Genscher volt, s néhány perc múlva Alexander Kwasniewski lengyel államfő, pár nap múlva Milos Zeman cseh miniszterelnök következett. A magyar kormányfő június 26-án, az expónaptárban kijelölt magyar nemzeti napon vette szemügyre pavilonunkat. "Hajrá magyarok" - írta a vendégkönyvbe Orbán Viktor. Nemzeti ünnepünkön, október 23-án a parlament alelnöke, Gyimóthy Géza koszorúzta meg az épület falán elhelyezett emléktáblát.

És ez a mozzanat a világkiállítás egyik aligha várt hozamára irányítja az érdeklődés fénykörét. A legszebb magyar katonatemető Hannovertől mintegy harminc kilométerre, Celle kisváros fenyőerdejében fekszik. A II. világháború végén, 1945. február 22-én kíméletlen amerikai bombázás oltotta ki 116 leventénk életét. A fegyvertelen, ám katonaruhában lévő fiatalokat vonattal menekítették a Dunántúlról Németországba, ám hat amerikai gép éjszakai bombatámadása kioltotta életüket. "116 MAGYAR HONVED" olvasható a kőkereszten, s kisebb kőhasábokon ott homálylanak a nevek: Istvan Szabo, Zsigmond Szeghy, Pal Vasy, Ferenc Szalonnas, Istvan Vido, Alajos Sebian, Karoly Lipoczy, Bela Babus, Elemer Korponay, Zoltan Kulacs… "Unbekannt" - áll az utolsó kőlapon: ismeretlen. "Nem harcban estek el, de halálukkal igy is megvédték a magyar katonák becsületét" - mondta a temetőben tartott ünnepségen Aldo Blindenhöffer, Celle alpolgármestere. Gyimóthy Géza arra hívta fel a figyelmet, hogy e magyar fiatalok elvesztése nagy csapás volt a világháború után is súlyos próbatételeknek kitett nemzetnek. S a középkorra visszautalva a parlament alelnöke fölidézte: "Magyarország három részre szakadt, hogy a keresztény Európa egyben maradhasson." Ezt a gondolatot később az Expo Theaterben is elmondta, több száz fős német közönség előtt a magyar politikus. Az ünnepi koncerten egyébként a Dohnányi Szimfonikus Zenekar Erkel-, Liszt-, Kodály- és Weiner Leó-műveket mutat Hollerung Gábor vezényletével.

A hannoveri expó érzékelhetővé tette azt is: hazánk számíthat idegenbe szakadt fiaira. A Hannoveri Magyar Egyesület, melynek vezetője Szilágyi Szabolcs, tevékenyen együttműködött az ország bemutatkozásának szervezésében. Osztoztak a sikerélményben is, melyet a segítségükkel elszállásolt muvészek: Markó Iván és Román Sándor táncosai, a pécsi Mátyás Király Iskola kórusénekesei, az erdélyi Hargita Együttes zenészei és több százan mások átélhettek. Ezek forintban nem mérhető, de fontos hozamok.

A világkiállítások közvetlen pénzügyi mérlege általában veszteséget mutat. A hannoveri rendezők 400 millió márka passzívumot terveztek eleve. A valós veszteség két- és fél milliárd márka: a látványtervezők önfeledt költekezése megtette a magáét. Más a gazdasági eredményesség, ha a térségben végbemenő fejlesztéseket nézzük. A Norddeutsche Landesbank egy tanulmánya szerint a világkiállítás 6,8 milliárd márka beruházást hozott magával. Azaz míg az állami elképzelések szerint a rendezvényen több mint hárommilliárd márka közvetlen bevétel keletkezett volna, a valódi gazdasági hatás a központi befektetésnek csaknem kétszerese. Ez az a bizonyos multiplikátor tényező, amelyről az 1996-ra tervezett lágymányosi világkiállítás előkészítői és a valóban komoly közgazdászok szóltak még a kilencvenes évek elején. A budapesti pénzügyi elit azonban - csak vélhető okból - nem kívánta felismerni a világkiállítás gazdaságélénkítő szerepét. A Norddeutsche Landesbank előzetes tanulmánya jelzi: a sokmilliárdos multiplikátor hatás eredményeképp az expóterület mellett a lakásépítéséhez, a vasúti és villamos-sínhálózatok kiterjesztéséhez, a város és a térség egyéb fejlesztéseihez vonzotta a tőkét. "Az expo segítségével Hannover hosszú ideig a világ egyik legvonzóbb vásárvárosa lesz, felvérteződve a XXI. századi versenyhez" - olvasni egy jelentésben. Egy kamarai beszámolója rámutat "A halmozott gazdasági hatás, mely az expo-beruházásoktól az új expo-munkahelyek béreiből és fizetéseiből, valamint az expolátogatók kiadásaiból keletkezik, a bank tanulmánya szerint 17,6 milliárd márkát ér el. Az expo összesen 4,5 milliárd márka adóbevételi többletet jelent az államkasszának." A banki becslések szerint a világkiállítás "százezer ember számára jelent, legalábbis átmenetileg, munkahelyet." Noha a becslés előzetes számításokon alapult, ha csak részben lett igaz, akkor is jelentős hozam maradhat az állam, a város és a vállalkozók kasszájában.

Hazánk mindössze kétmilliárd forintot szánt az expómegjelenésre, ennyi kellett a sikerhez. Gondoljunk csak bele: a Nemzeti Bank bécsi leányvállalata, a CW AG csupán 1999-ben, amikor az előzetes 95 milliárdos vesztesége már ismert volt, több mint hétmilliárd forintnak megfelelő pénzt veszített mintegy ráadásként… Az rendezést lebonyolító Expo 2000 Kft. további forintokat spórolhat meg, ha értékesíti a magyar pavilont. A Millennium-hajó iránt elsősorban Dél-Németországi városok érdeklődnek. Az acélvázas épület az annak idején Szent István által is fontosnak hitt "magyar jelek" egyike lehetne Európa közepén.