Sokáig nem tudtam felfogni -akkor még szűk látókörű- agyacskámmal, hogy miért érdemes az ételkészítéssel annyi időt eltölteni, bajlódni; hiszen azt egy-kettőre belapátoljuk, és azután az végighaladva bennünk, nagyon ronda salakanyaggá válik. Mi értelme ennek? Olyan értelmetlennek tartottam régen ezzel a dologgal történő időt rabló foglalkozást. Jobban szerettem maradandóbb alkotásokat készíteni, amit hosszabb ideig nézegethetek, és sokan örülhetnek azoknak. Ez az anyagi szintű gondolkodás tipikus megjelenése, mikor azt hisszük, hogy az étel és ital csak anyagból áll. A mai világban elterjedt gondolkodás bennem lecsapódó változata volt ez. Minden dolog, még a levegő is, hordoz az anyagon kívül sok egyebet is; mert az anyag csak a különféle építő és romboló stb. energiák hordozója csupán. Azért terjedt el a zsidó vallásúaknál a kóser étellel, itallal élés szokása, mert nagyon nem mindegy, milyen energia-összetételű, főleg milyen energia-tisztaságú ember, milyen érzelmekkel, szellemi hozzáállással készíti azokat. Bár Náluk mára inkább rögződött szokás ez, de mégis sok spirituális elemet visz be a hétköznapokba.

Azokból az energiákból építjük fel magunkat folyamatosan, amelyeket magunkba fogadunk!

A legszélesebb értelemben vett mindenfajta dolognak a befogadását, az életviteli mintákét, gondolkodásmódokét is értem ez alatt.

Sejtjeink állandóan megújulnak, elpusztulnak és keletkeznek; mindig abból az energiából építkeznek, ami rendelkezésükre áll. Ha emelt szintű, egyesítő, építő energiát engedünk be magunkba, emeljük az összeset, egészségesek leszünk; ha romboló, pusztító, ellenségeskedőt fogadunk be, hamar betegek leszünk.
A legnagyobb baj az, hogy sokszor az állatnál is alacsonyabb morális szinten éljük az életünket, csak az emberre jellemző tudatos tudatunkat egymás kijátszására fordítjuk, bizalmatlan félelemben élünk szinte mindannyian. Sok fölösleges energiát pocsékolunk el a mindennapokban ezzel.
Az állat, a fajon belüli, az élettérért folyó küzdelme során sose támad hátulról.

 

 

 

 

A régi emberek, akik még spirituális életet is éltek, tudták, hogy úgy, mint az élet, az étel is Isten ajándéka, ezért erősen tiszteletben tartották mind a kettőt.
Az evés rituális szertartás volt, és örültek annak is, hogy az éhség megszüntetése mellett magukba fogadhatták az isteni szeretetet is, az ételen keresztül. Minden élőlény, az élettelen külvilág is Isten alkotása volt, ezért magukkal együtt azokat is tisztelték. Mivel az élet is szent adomány volt, természetesen tudta mindenki, hogy nem véletlenül született erre a világra, mert mindenkinek saját feladata, küldetése van ezen a világon.
Nem keresték az emberek úgy, mint manapság azt, hogy miért születtem, mire születtem, kellek-e egyáltalán valakinek? Mert tudták, hogy a sorsuk a mindennapokban megmutatja a feladataikat, hittek a gondviselésben. Ahogy az égiek engedték, úgy éltek, alkalmazkodva változó környezetükhöz, szinte belesimulva abba. Igyekeztek nem rosszat tenni, vagyis Istent játszva uralkodni a természeten; önző módon kizárólag az ember kényelmét szolgálva átalakítani teljesen, ezáltal lerombolni, szennyezni azt.

Nézzük meg a mai világot, és gondolkozzunk el azon, miért él ilyen nyomorultul az ember manapság, - az anyagi javak bőségébe szinte belefulladva, - mégis boldogtalanul.

Olyan buta-e az ember, hogy elmegy a végletekig a pusztításban; és tétlenül nézi azt, hogy természeti, ökológiai katasztrófák vegyék el tőle azt a sok fölösleges dolgot, amely teljesen tönkre tenné földünket, "Földanyát"?

 

vissza a lap tetejére